Barátkozom a blog.hu-val, nézelődök, ki miről ír, most éppen az életmód/divat témát bogarásztam, amikor az egyik blogon észrevettem egy bejegyzést: Miért nehéz fogyni 40 felett?

Nagyjából azt mondja ez a cikk is, ameddig a helyi napilap életmód rovatában is eljutnak: kövessük ezt és ezt a diétát, tornázzunk, és akkor minden rendben lesz. Azt, hogy éppen melyik diétát kell követni, az attól is függ, éppen mi van divatban. A hollywoodi sztárok halat esznek most rizzsel! Hollywoodban nyers ételeket fogyasztanak a sztárok! Úgy érzem, nem lehet ennyit foglalkozni az evéssel, ha valaki azt szeretné, hogy veszítsen a túlsúlyából.

Van még egy lépés minden mögött, éspedig az, hogy miért nem tudunk magunkkal annyit foglalkozni, hogy az evés ne legyen annyira fontos. Mit pótolunk az evéssel? Mi nincs rendben, hol az ok? Nos, a fenti cikkben utal is erre a cikkíró abban a részben, amiben arról ír, sokan elvileg megtesznek mindent, mégsem fogynak. Az én számomra azonban a felajánlott megoldás nem tűnik valódi megoldásnak.

Én azt tapasztalom, hogy fogyni úgy lehet, ha az életünkben az evés témája a megfelelő helyre kerül, vagyis sokkal kisebb lesz a jelentősége, mint korábban volt, és ebben úgy segít bármilyen sport, ha a mozgás öröméért tesszük, vagyis azért, mert jólesik, és nem azért, hogy fogyjunk. Ha a jóga esik jól, és abban találjuk meg önmagunkat, akkor az tesz majd minket helyre. Ha a zumbát, vagy a konditermet élvezzük, vagy akár az erdőjárást, akkor pedig az. Nem kell annyit foglalkozni a fogyással, magunkat kell rendbe tenni, a többi pedig jön magától. Meggyőződésem, hogy mindenki jobban érzi magát komolyabb túlsúly nélkül, ezért hacsak teheti, megtalálja majd a módját, hogy fizikailag is rendbe jöjjön, vagyis ledobja a felesleget.

Diétában rengeteg irányzat van, miért választanánk közülük? Abban, hogy megerősödjünk lelkiekben, és képesek legyünk önmagunkat tudatosan alakítani, elenyésző szerepe van az éppen divatos étkezési szokásoknak.

Sok időbe telt, amíg rájöttem, hogyan kell elindulnom, hogy visszataláljak önmagamhoz. Gondolom, nem meglepő, ha azt írom, hogy nem azon múlik, mit reggelizek. Azt viszont érdemes megtanulni, milyen érzés az, amikor éhesek vagyunk. Meg kell mondanom, meglepően jó érzés. Enni olyankor szoktam, amikor éhes vagyok, és rá is érek (munka közben az ügyfél az első, hiába érzem az éhséget), és nem akkor, amikor az éppen divatos diéta előírja.

Akkor azt hiszem, mindent leírtam arról, hogyan állok a fogyáshoz, és miért írom le mégis időnként, hogy hogyan állok vele. Lehet, hogy néha írok majd róla, mit eszem, de ételreceptek nem hinném, hogy lesznek.

Jaj, egy fontos dolog még az evésemről: felmerült bennem a gyanú, hogy valamilyen (enyhébb) szintű glutén intoleranciában szenvedek. Ezért egy hónapig szigorúan elhagytam a gluténtartalmú élelmiszereket. A tapasztalataim alapján úgy gondolom, jobb, ha minimális glutént fogyasztok, mert így eltűnt a folyamatos haspuffadás, és az egyéb kellemetlen érzetek is elhagytak. Nem helyettesítem semmivel a szokványos liszteket, egyszerűen csak nem eszem olyasmit, amiben sok van. Nem nagyon faksznizok ezzel, ha olyan levest adnak az étteremben, amiben van levestészta, nem szedegetem ki, és a rántott húsról sem szedem le a bundát, ha a szüleim megkínálnak. De például nem választok tésztaételt második fogásnak emiatt az étteremben, és szendvicset sem eszem már egy ideje. Ennyi. Mindent leírtam, azt hiszem, amit tudni érdemes arról, hogyan eszem.

Néhány dolgot írok az augusztus óta eltelt időszakról. 137 voltam augusztusban, azóta 14-től szabadultam meg, és nem tűnt nehéznek.

Szeptemberben végre elkezdtem dolgozni. Csak félállásban, az igaz, de már ez is nagyszerű dolog. A munkám része, hogy olyan emberekkel kell jó személyes kapcsolatot kialakítanom, akiket nem én válogatok meg, és ez jelentős változás az otthonülő anyuka szerepéhez képest. Rendesen fel kell öltöznöm, és újra megtanultam sminkelni is magam. Csodálkoztam is, mennyit változtak a dolgok ennyi év alatt. Például most én is rakok az alapozó alá primert, hogy igazán szépnek látszódjon a bőröm, ha aznap ügyféllel találkozom, és ha csak irodanapom van, akkor BB krémet használok, mert kíméletesebb az egy réteg. Ilyen nem volt régen. Élvezem ezeket a kis dolgokat, és ismét két kisebb fióknyi sminkeszközöm van.

A ruházat azért nem ilyen egyszerű, és nem is lesz egy darabig. A méretem 50-es most felsőkben (volt 52-es is), nadrágban pedig 48-as lett, úgy tűnik, onnan tűnnek el először a kilók (az is volt 50/52-es). Természetesen nem kapok olyan ruhákat, amikkel igazán elégedett lennék. De van néhány darab azért, amit egész jó kompromisszumnak tartok, és azokban jól érzem magam.

De a legeslegfontosabb: úgy érzem, fontos, és értelmes munkát végzek, és sok múlik az ügyességemen. A munkatársaim tökéletesen elfogadnak, nem éreztetik velem, hogy még nem tudok mindent a cégről, hanem segítőkészek, ha kell, és ők is számítanak rám. Teljesen oda meg vissza vagyok ezért a munkáért, inspirál, és a legkisebb sikerektől is úgy érzem, szárnyra tudnék kapni. Szeretem magam, amikor dolgozok. Olyankor nem érdekel semmi más.

A címben azt írtam, "értelmes munka". A házimunka nem ilyen számomra. A házimunka a legkisebb mértékben sem inspirál, sőt, kifejezetten nyomorultul érzem magam tőle. Megcsinálom, amit kell, és valamennyit el tudok viselni ebből a fajta munkából a sok értelmes munka mellett. De amíg csak ez volt munkaként, azt az érzést nem volt semmi, ami ki tudta volna egyensúlyozni. Nem tudtam én korábban, hogy számomra ilyen lélekölő, értelmetlen munka ez. Irigylem, aki talál ebben valami jót. Én csak azt láttam, hogy feltörlöm, és egy óra múlva ismét koszos. Feltörlöm újra, és senkinek sem tűnik fel az alatt az egy órányi idő alatt, hogy tiszta, aztán pedig újra koszos.

Komolyan azt hittem, hogy bennem valami nincs rendben, hogy nem tudom ezt élvezni, pedig ezt így kellene: asszonyka otthon szépen rendben tart mindent, a lakás ragyog, a család boldog, este meleg vacsi a hazatérő férjnek... Az, hogy én megpróbáltam megfelelni ennek a képnek, minimum a plusz kilóim feléért felelős. Lassan persze rájöttem, én egyszerűen nem vagyok az az ember. Nagy szerencse. De erről majd máskor.

Az életkorom fontos, bár nem tartom magam öregnek. Nem is látszom annak. Ez részben annak köszönhető, hogy a bőröm alatti zsírréteg feszesen és ránctalanul tartja a bőröm, és nagyon remélem, hogy amúgy anyámtól sikerült megörökölnöm a sokáig fiatalos arcát is.

Vannak félelmeim ezzel kapcsolatban. Mi van, ha eltűnik a zsír, és kiderül, hogy az arcom így már csupa ránc? Mi van, ha a hasam erősen lógni fog, jóval komolyabban, mint azt három terhesség indokolná? Mi van, ha ugyan újra B kosarat hordok majd DD helyett, de a mellem szalagként fog csüngeni melltartó nélkül a hasamon? Nem vehetek majd ujjatlant nyáron, mert nem egyszerűen kövérnek látszom majd, ami azért bizonyos szinten egy elfogadott dolog, hanem egyszerűen csak egy lógó felkarú nőnek. Nem vagyok már elég fiatal ahhoz, hogy a szöveteim gyorsan alkalmazkodjanak, már a túlsúly nélkül is ereszkedettek lennének, és hát főleg így, túlterhelve.

Nem, nem amiatt aggódom, hogy a férjem többé rám sem néz majd. Hanem azért, mit fogok majd látni a tükörben ruha nélkül. Nehezen fogadnám el, hogy egy év alatt ötöt öregedjek.

Mi lesz, ha érdekelni kezd a külsőm, és kiderül, hogy megöregedtem, nincs visszaút, mert az nem olyan, hogy fogom magam, és visszafiatalodok?

És még azt sem tudom, hogy mi lesz, ha a háj többé nem tesz láthatatlanná. De erről majd később.

Most megint a súlyváltozásról írok, mert ez a legkönnyebb. Aztán majd jön szépen apránként a többi is vele, és remélem, világos lesz, hogy ez a legkevésbé lényeges. A súly az, amit egy pillantással fel lehet mérni, és ha valakinek változik a súlya, azt hamar észrevesszük. Azt azonban, hogy valaki hogyan érzi magát valójában, sokkal nehezebb észrevenni, főleg, ha az illető maga is titkolja.

Az én "versenysúlyom" olyan 80-85 kg közt van. Magas vagyok, erőteljes csontozattal, így 80 kilósan már kifejezetten soványnak tűnök. Persze nem látszom olyankor 80 kilónak, jóval alátippelné bárki, ebből is látszik, mennyire nem számít, mit mutat a mérleg. Majd keresek valami régi fotót valamikor. Vagyis annyira nem vagyok benne biztos, hogy fotókat kellene feltennem majd, ez mégiscsak az internet. Még ha nem is nagyon fogja olvasni senki - nem hirdetem ezt a blogot, nem csinálok FB lapot, és hasonlók, csak itt elsunnyogok a rengeteg egyéb blog közt a sötétben - akkor sem olyan ez, mint egy saját napló. Na, ezt majd még kitalálom később.

Természetesen a versenysúlyomon mentem férjhez. Onnan kezdve gyakorlatilag folyamatosan híztam, köszönhetően részben a három terhességnek és elhúzódó szoptatásoknak, de nem csupán ennek. Persze a terhességek alatt sokat felszedtem, és aztán szülés után sosem adtam le, sőt, mindig jött is még egy kis plusz.

Nem igazán tudtam, mi ez, de egy ponton, amikor komolyabb válságba került a házasságom, azért, hogy érzékeltessem a férjemmel, hogy az én életem sem habos torta, még ha nem is dolgozom (vagy éppen azért), feltettem neki a kérdést, bár ő sosem tett megjegyzéseket a súlyomra: Emlékszel, milyen voltam, amikor még nem voltunk házasok, és épphogy összeköltöztünk? Akkor most nézz rám: ezt teszi majdnem 10 év boldog házasság vajon az emberrel?

Éppen csak sejtettem akkor, hogy mi lehet a baj, és fogalmam sem volt a megoldásról.

Még erről is akarok majd írni, ahogy a jógába remélhetőleg lassan beleszokom. Nem vagyok valami ügyes: amikor elkezdtem, még a sarkamra sem tudtam leülni a padlón térdelve. Már éppenséggel megy, de nagyon nem kényelmes. Már tényleg bemelegítésnek érzem a bemelegítést, és nem fáradok ki annyitól. Szóval nagyjából ott tartok a gyakorlatok kivitelezésében fél év után, ahol mások (az én koromban) kezdeni szokták.

Lelkileg azonban rengeteget adott már, és hiányzik, ha nem jutok el hetente. A fiam is jönni szokott velem, és sajnos olyankor valahogy mégsem tökéletes az óra. Igazából még fiatal ehhez, és nagyon sokat mozog, zizeg közben, nekem pedig önkéntelenül rajta van a fél fülem, és a gondolataim egy része, mint mindig, és folyamatosan érzékelem minden rezdülését. Jobban kikapcsol, ha be tudok húzódni magamba. Lehet, hogy nem kellene vinnem a fiam. De kell neki a mozgás, és koncentrációt, valamint befelé figyelést kellene tanulnia. Nagyon hezitálok, hogy mi a fontosabb. Ő persze eljár, szívesen is jön, de nem a szíve csücske. Mint nekem.

Amit még nem sikerült megvalósítanom, pedig nagyon szeretném, hogy itthon rendszeresen gyakoroljak. Azért is kellene, hogy eredményesebb legyek. Hátrányom van a többiekhez képest, és nem akarom, hogy ez nőjön. És azért is kellene, mert jólesik. De a gyerekek folyton jönnek, nincs nyugtom igazán, ha pedig elzavarom őket, mindig bennem van, hogy most tényleg, emiatt küldjem el őket a közelemből? És legfőképpen azt érzem, kínos is, ahogy gyakorlok, mert nem megy szépen, és hamar feladnám magam előtt is. Más, amikor az órán csinálni kell.
Még dolgozom ezeken az érzéseken. Hogy ne legyenek.

Ez egyébként nem egy menő jógakurzus, úgyhogy nincsenek segédeszközök, meg divatos jógaruházat. De jó oktató van, és van egy jó matracom, ez a kettő biztos alapokra helyezi a gyakorlást, és ennél több nem kell.

A jóga sokat ad az egyensúlyhoz. Fizikailag és lelkileg egyaránt.

Korrigálnom kell a tegnap megadott adatokat. Ma reggel mértem, minimális ruházatban, ahogy kell:
123,2/42

Persze nem most. Ez még augusztusban volt, amikor egyszer csak, hirtelen elegem lett a dolgokból. Nagyon vártam a szeptembert, és azt, hogy vége legyen végre a nyári szünetnek. Szeptembertől ugyanis végre elkezdtem dolgozni, és tudtam, hogy az sok mindent megváltoztat majd.

Augusztusban azonban mégis megéreztem azt a bizonyos érzést, amivel már egyszer régebben találkoztam. Ez olyan, hogy az ember egyszer csak érzi, most megvan az a pont, amikor el lehet indítani valamit. Nevezzük ihletnek. A múzsa csókjának. Csak most nem regény születik belőle, hanem egy jobb élet.

Miért a kilóim számát adtam a blog címének mégis? Ez majd fogyásom története lesz? Vagy talán úgy gondolom, hogy a fogyás tesz majd boldoggá? Szó sincs róla. Két dolog miatt emelem ezt ki. Egyrészt, ez mérhető, és látványos. Másrészt pedig azért, mert nem vagyok kövér ember. Belül nem. Az, hogy kívülről kövérnek látom, az csupán egy tünet. Ez jelzi azt, hogy valami nagyon nincs rendben, és úgy érzem, ahogy rendbe jövök, ez látszik majd kívül is.

Biztos leírom majd, mit eszem időnként, de nem követek semmiféle fogyókúrát. Az egyensúly fogyaszt, nem a diéta; a labilitás hizlal, nem az édesség. Bizonyos értelemben legalábbis.

Azt hiszem, sokat fogok magyarázkodni, magamnak is.

És rendkívül fontos: a blog nem életmód-tanácsadás, hanem az utam dokumentálása. Nem hinném, hogy ez bárkinek recept lehet.

Nézzük, hol vagyunk most: 124/42

Hajrá!